Sokszor leírták már, sokszor meg is botránkoztunk már, a szervezett népbutítás, valamint a kritikus gondolkodás elnyomása ennek ellenére egyre nagyobb méreteket ölt Magyarországon. Propaganda-építésben ugyan van mit behozni az oroszokkal szemben, de azért haladunk. A népnemzeti őrület (nem összekeverendő a hagyományőrzéssel és a patriotizmussal – lásd alább) pedig ilyenkor, a választások előtti hetekben-hónapokban éri el a legmagasabb – japán versenyautókat is megszégyenítő – fordulatszámát.

A “Magyarország előre megy, nem hátra” két okból is nagyon fontos mondat. Egyrészt igaz, mert az országot irányítók és az imázst építők egyre előrébb menekülnek az általuk létrehozott, zombi-apokalipszist idéző lebutítás felé, erre pedig a magyar hagyományokat, a kultúrkört és a népi motívumokat használják fel aljas módon. Zárójelben jegyzem meg: ez kimondottan gusztustalan dolog, mert “Fideszessé, ill. magyar kormányossá” deformálnak olyan dolgokat is, amelyek közel állhatnak a “nem jó magyarok” (pl. én) szívéhez is – néptánc, népzene, lovaglás, költők és írók művei. Ennek következtében pedig tudat alatt elveszik a kedvem magyarnak lenni. Ez pedig kurvára nem okés.

Az “Előre – nem hátra” jelszó másik – egyébként zseniális – utalása minden bizonnyal Gyurcsány Ferencre és a szocialisták kormányzására utal, amely mint tudjuk, nem végződött valami fényesen. Ez egyébként politikai marketinges szemmel a TOP szlogenek közé tartozik…pontosabban tartozna, ha nem csináltak volna köré egy nyíltan olcsó és ál-vidéki kampányt. És én azt hittem, ez az alja, de nem. Hozzáteszem, a DK karácsonyi videója azért levette a Fideszről a nyomást, az talán még borzalmasabb volt.

Forrás: alon.hu

Augusztus 20-ra emlékeztek? A Pride kutyatöke volt ahhoz képest. Október 23. teljesen elveszítette a csöndes emlékezés fogalmát, talán március 15. maradt az, amit még nem fertőzött meg teljesen a sárdobálás. Idén, ill. a választásokat megelőző egy évben az i-re a pontot az arccal a gázsi felé forduló Tóth Gabi tette fel, aki eddigi karrierjét és imidzsét félredobva beállt abba a táborba, ahol az egykor komoly művészi teljesítményre képes magyar színészek (Eperjes Károly) és zenészek egyszerűen letették a fegyvert és megszűnt körülöttük minden józan ész és érv. Tudom, a művészet szubjektív és mindenkié, de ezt azért nehéz lesz szeretni. A Gábor Áron rézágyúja című förmedvény megcsúfol mindent, ami magyar – nem beszélve arról, hogy a művésznőről a Multi Level Marketinges előadók és követők szektajellegű agymosottsága tükröződik vissza. Kár, mert Gabit kedves lánynak ismertem meg.

Szürreális.

Most nem térnék ki arra, hogy szlovákiai magyar viszonylatban is kezdjük szépen lassan eltolni a biciklit, az megérne egy külön írást. Mindenképp elkeserítő azonban, hogy kezdjük (és nem csak a politikusok) átvenni a “ha nem vagy velem, ellenem vagy” mantrát, megbélyegezzük azt, aki nem ért velünk egyet, alternatív igazságokat hozunk létre vagy hiszünk el, mindezt azért, mert szembenézni a valósággal túlságosan megrendítő és fájdalmas volna. A szlovákiai magyar érdekképviselet pedig ennek a torz tükre lett csupán. Ilyen közegben azok is támadóvá, destruktívvá válnak, akik egyébként a mérsékelt politika és az egyén szabadsága mellett tették le voksukat – védekezniük kell ugyanis, ez ellentámadást szül, ami azonnali védekezést, és így tovább, és így tovább. Ha pedig ezt is feladják, jön az enervált beletörődés és a “nem tehettünk mást” ismételgetése. Higyjétek el, tudom milyen érzés ez.

Összefoglalva csupán annyit üzennék ezzel az írással – a lehet nyers, de konstruktív kritika jegyében – , hogy hagyjuk abba a megbélyegzést, a félelem és tudatlanság szülte agresszió/elutasítás még sosem vezetett semmi jóra. Ennek láthatjuk eklatáns példáját egy országgal keletebbre. Én sosem neveztem senkit “konzervnek” vagy “hejmagyarnak”, mert én sem szeretem ha zsidóbérenc, mocskos románnak, vagy ballibsi (?) soros-ügynöknek hívnak. Egyik sem vagyok.

Magyar vagyok. Egy olyan magyar, aki nem csupán a kisebbségi létéből merít, döntéseit nem a felmenői szokásai alapján hozza meg és nem dob általánosítva egy csoportba minden embert, aki kicsit is más, mint ő. Egy olyan magyar vagyok, aki kritikus szemmel figyeli azt is, akivel egyébként úgy általában egyetért. De! ugyanúgy szeretek sírni, ha olimpiai aranyat nyerünk, ugyanúgy szeretek Petőfit és Esterházyt olvasni, ugyanúgy indul a lábam, ha legényest vagy verbunkost nézek, ugyanúgy örülök minden sikernek, amely valamennyire hozzánk köthető és büszke vagyok, ha félretéve minden politikai befolyást a jó oldalra állunk.

Kedves keresztyén, konzervatív értékeket valló, intelligens barátaim: nem én vagyok az ellenség, mert nincs ellenség. Elsősorban emberek vagyunk, akik egyébként faszán megélnének egymás mellett, ha nem uszítanának egymásnak minket. És bocsássatok meg, ha elfogultnak tűnök, de be kell látnotok: Magyarország miniszterelnökének hatalmas felelőssége van abban, hogy ez manapság csúcsra lett járatva.

Gondolom, nem lepek meg senkit azzal, ha azt mondom: Magyarországon az elmúlt tizenkét évben nem feltétlenül a gondolkodó értelmiségé volt a főszerep, a trikolór pedig a választások közeledtével egyre nagyobb árnyékot vet minden észérvre. Itt megismételném: nem az a baj, ha valami nemzeti érzelmeket ébreszt Benned, hanem az, hogyha velejéig korrupt üzletemberek ezt a saját hatalmuk gyarapítására használják – te pedig tapsolva ünnepled őket elnézve azt, amit mások esetében szóvá teszel. A könnyű, szexi szlogenek és az összetartozás illúzióját keltő képi világ ráadásul csak eltakarják az igazi problémákat: a szegény szegényebb lett, Magyarország egyre gyakrabban teszi le voksát a demokrácia csorbítása mellett, nem beszélve a legfontosabbról: tizenkét év alatt kettészakítottak egy országot, ha úgy tetszik egy nemzetet, és nem vagyok biztos benne, hogy lesz olyan, aki ezeket a mély sebeket be fogja tudni gyógyítani. Van saját eszetek, szemetek és fületek is: igaz időigényesebb, mint átkapcsolni az M1-re, de szerintem érdemes vele egy próbát tenni, egy darabig ugyanis még egymás mellett fogunk élni.

Nyitókép: kafkadesk