Ma olyan filmeket tettünk fel szubjektív listánkra, amelyek az évek múlásával váltak kultuszfilmekké, akkori bemutatójuk azonban sem kritikai sem anyagi sikert nem hozott. Olyan mozik is felkerültek a tízes listára, amelynek lényegét csak később értettük meg, a premieren csak néztünk, hogy a rendező mit is akart mondani ezzel. Olyan alkotással is találkozhatunk, amelyet a kritikusok a magaslatokba emeltek, a nézők azonban tiszta szívből gyűlöltek.

Azon filmek, amelyek megelőzik korukat, általában szörnyen végeznek a kasszáknál, hiszen a célcsoportként megjelölt társadalmi réteg nem volt képes befogadni a készítő vízióját, így a pénztárcáját is zárva tartotta. Persze nem hibáztathatjuk csak a nézőt. Van, hogy a film volt formabontó, a képivilággal eddig ember nem találkozott, és a készítők rosszul állapították meg a célcsoportot. Persze, ilyenkor mondhatjuk azt, hogy a kritikus nem isten, nem mindentudó és ő is tévedhet. Jó példa erre Rogert Ebert, híres amerikai filmkritikus esete: a kritikus többször is megváltoztatta utólag egy-egy írását, elismerve az alkotók érdemeit. A filmipar is egy művészeti ág, így is kell kezelni. Nem egy egzakt tudomány, amit számokkal és skálákkal tudunk mérni, az már biztos.
Listánkban tíz olyan filmtörténeti klasszikust gyűjtöttünk össze, melyek saját korukban nem kapták meg a kellő figyelmet és elismerést, helyette vitriolos kritikákkal és csalódott nézőkkel kellett szembenézniük.

10. Óz, a csodák csodája (The Wizard of Oz, 1939)

Mai listánkat egy olyan filmmel kezdjük, amelyet – nyugodtan állíthatjuk – mindenki ismer és szeret a Földön. Nem volt azonban ez mindig így, 1939-ben nem volt nagy sikere a filmnek, sőt majdnem el sem készült. A forgatást rendezőcserék, technikai problémák és balesetek hátráltatták, arról nem is beszélve, hogy az eredeti költségvetést sem sikerült visszahozni. Az MGM stúdió 1,1 millió dolláros veszteségek könyvelt, el ami abban az időben hatalmas bukásnak számított.
"Kínosan feszengtem az MGM Technicolor produkciója alatt, mely minden képzelőerőtől, jó ízléstől vagy őszinteségtől mentes... Semmilyen formában nem szeretem az éneklő törpéket, de színesben kifejezetten kellemetlenek voltak" - írja Russell Maloney, a The New Yorker kritikusa. Nos, azóta fordult a világ, és a nosztalgia segítségével közönségkedvenc lett a filmből.

9. TRON, avagy a számítógép lázadása (TRON, 1982)

A TRON kétségkívül egy klasszikus, számítógépes trükkjeivel új dimenziót nyitott a vizuális effektek világában. Hiszitek vagy sem, a trükkök nagy része nem is digitális volt, a készítők animációs háttérvilágítást használtak, majd ezt keverték össze az előképpel. A nyolcvanas években azonban senki nem volt elhalva a film vizuális megoldásaitól, így történhetett, hogy abban az évben nem is jelölték Oscar-díjra. A filmakadémia szerint az ilyen fajta csalást nem tudják szoborral díjazni. Ez is lehetett az oka annak, hogy a folytatásra 28 évet kellett várnunk. Megjegyezném, a TRON: Örökség hasonló cipőben jár, mint elődje. Nem robbant akkorát, mint kellett volna, pedig egy korrekt moziról van szó.

8. Szédülés (Vertigo, 1958)

Mai szemmel - tudva ki is volt Alfred Hitchcock - már roppant mulatságos olvasni az akkori filmkritikákat. A mai írásokkal szemben ezek a cikkek sok esetben elmarasztalták mind a rendezőt, mind az alkotást. A Jimmy Stewart főszereplésével készült thriller egy visszavonult rendőrről, John Fergusonról szól, akit megbíz egy régi barátja, hogy figyelje a feleségét, és jelentsen neki, ha valami szokatlant észlel. John azonban beleszeret a gyönyörű nőbe, mely következtében élete végül tragédiába torkollik. A világ egyik legnagyobb rendezőjének tartott Hitchcock nem csak ezzel a filmmel vívta ki a kritikusok ellenszenvét, a világhírű Psycho is hasonló utat járt be. A Szédülés esetében a kritikusok a lassú tempót, a túlbonyolított történetet és a rendezői kézjegy hiányát vetették a készítők szemére. Ehhez képest a British Film Institute a „Szédülés”-t kiáltotta ki minden idők legjobb filmjének, még 2012-ben.

7. Halloween: A rémület éjszakája (Halloween, 1978)

A horrorokat mindenki szereti, nem igaz? Nos, John Carpenter klasszikusa, amely mára a zsáner legfontosabb alapkövének számít, nem kezdte valami fényesen karrierjét. A kritikusok csúnyán elbántak az 1978-ban megjelent alkotással. A történet egy mai horrorrajongónak már sablonosnak tűnhet, de a '70-es évek végén a nyugodt kertvárosba beszabaduló kíméletlen, maszkos, tinikre vadászó sorozatgyilkos karaktere üdítő borzongással töltötte el a nézőket. A film ezzel az alapfelállással megalapozta a slasher műfaját, mely hol jobb (Sikoly), hol égetnivaló (Tudom, mit tettél tavaly nyáron) szériáknak kövezte ki az utat. Akkoriban azonban csak egy Hitchcock-utánzatnak nevezték, azzal a különbséggel, hogy Carpenterből hiányzik a Psycho rendezőjének tehetsége.

6. Apokalipszis most (Apocalypse Now, 1979)

Egy film, melynek apokaliptikus hangulatát hasonlóan pokolbéli forgatás előzte meg. Francis Ford Coppola rendező konkrétan beleőrült az elhúzódó forgatásba (mely leépülés részleteit a remek Heart of Darkness című dokumentumfilmben láthatjuk). Nem csoda, ugyanis A keresztapa-filmekkel és a Magánbeszélgetéssel kritikai és anyagi sikert elérő alkotó érezhetően túlvállalta magát, az ebből fakadó fékezhetetlen őrület azonban jót tett a végső műnek. Mára természetesen már a háborús filmek koronázatlan királyának tartjuk a művet, a vietnami háború idején játszódó alkotás pedig kultuszfilmmé nőtte ki magát. A mostani kritikusok is lenyűgözően hatásosnak tartják az Apokalipszis most-ot, a képi világ, a pszichedelikus vágás és mesteri színészi játék a 21. században is megállná a helyét. Akkor azonban úgy vélekedett a filmtársadalom, hogy „Coppola túl sokat mereng saját zsenialitásán, a nézőket közben meg maga mögött hagyta”.

5. A ragyogás (The Shining, 1980)

Listánk talán legérthetetlenebb tagja, mely bemutatásának évében olyan szintű negatív visszhangot váltott ki, ami mai napig példátlan. Stephen King nagy sikerű regényének adaptációjára mind a könyvrajongók, mind a Kubrick-rajongó szakma nagy elvárásokkal ült be, azonban mindenki a fejét vakarva távozott a moziteremből. A könyv egy alkoholista íróról, Jack Torrance-ről és családjáról szól, akik a Panoráma Hotelbe költöznek a tél idejére. A gonosz erőket magába gyűjtő hotel negatív hatása miatt Jack ismét inni kezd, és a családja életére tör. Kubrick első "bűne" az volt, hogy az alapanyagot csak kiindulópontnak tekintette, nem szándékozta szóról szóra adaptálni King művét. A ragyogás Kubrick verziójában egy sokkal szürreálisabb, betegebb, ugyanakkor kevésbé direkt pszicho-thrillerré vált, mely a lélek legmélyebb bugyraiban rejlő őrületet rémisztőbbnek tartja, mint King kráteres arcú zombijait. Az író nem túlzottan értékelte Kubrick verzióját, és alaposan földbe döngölte az adaptációt.

4. A Dolog (The Thing, 1982)

Listánk második John Carpenter-filmjéhez értünk. A történet egy antarktiszi kutatóbázisra beszivárgó alakváltó földönkívüliről szól, ami valljuk be, abban az időben nem számított egy szexi forgatókönyvnek. Már csak azért sem, mert ugyanebben az évben mutatták be Spielberg klasszikusát, az E.T.-t. Míg Spielberg családi mozija milliókat hozott a konyhára, addig Carpenter horrorja hatalmasat bukott. A kritikusok ráadásul nem vegyes véleményeket fogalmaztak meg, hanem kimondottan útálták a filmet, véleményük szerint Carpenternek nem szabadott volna sci-fit csinálnia, ugyanis nagyon nem ért hozzá. Rátok bízom az ítéletet, szerintem a Dolog egy zseniális alkotás, amelyet sötét téli estéken érdemes megnézni, persze nem egyedül.

3. Szárnyas fejvadász (Blade Runner, 1982)

Bármilyen meglepő is, a 4. és 3. helyezett alkotásokat egy napon mutatták be, méghozzá 1982. június 25-én. Nem ez volt a kritikusok kedvenc napja, de mint később kiderült, az idő nem őket igazolta. Bár alakulhatott volna máshogy is a Blade Runner jövője, hiszen a tesztközönség nemigazán értette a történetet, és Rutger Hauer monológját kifejezéstelen arccal nézték végig. Ami valljuk be, nagyon fura, hiszen egy zseniális jelenetről van szó. A hosszú snittek és a világ csendes bemutatása nem aratott osztatlan sikert, így a stúdió felkérte Harrison Fordot, hogy narrációjával pezsdítse fel a szárazabb jeleneteket. Ez sem sikerült tökéletesre, hiszen Ford a legunottabb és vontatottabb hangját vette elő. A mozi bukott, már csak azért is mert másik két nagy blockbustert mutattak be aznap. Az emberek a nyár közepén egy könnyen befogadható, optimista, érzelmes kalandra vágytak, nem egy filozofikus, meditatív cyberpunk tripre. Nos, mélyen nem értek egyet az 1982-es mozizókkal, maradjunk ennyiben.

2. A sebhelyesarcú (Scarface, 1983)

Tony Montana egy popkulturális ikon, számtalan karaktert, filmet, tévésorozatot és videojátékot inspirált. A szabályokkal és a társadalmi normákkal szembemenő, a következményekkel egy fikarcnyit sem törődő, csak a saját vágyainak kiélését előtérbe helyező karakterrel nem könnyű azonosulni, viszont társadalmi korrajzként remekül működik. Brian de Palma rendező és Oliver Stone forgatókönyvíró megértette, hogy egy ilyen excentrikus figura bemutatásánál nem lehet visszafogott eszközöket alkalmazni: el kell menni a végletekig, bármekkora felhördülést is vált ki. A forgatókönyv gyakorlatilag tökéletes napestig idézhető szövegekkel. Brian de Palma kamerája pedig egy pillanatig sem riad vissza a brutalitás explicit ábrázolásától, a film végén látható leszámolás minden idők legvéresebb jelenetei közé tartozik. A kritikusok megosztotta a film, sokan megértették a film ultraerőszakos jeleneteinek és mocskosszájú szövegeinek létjogosultságát, mások azonban túlzottan pesszimista, erőltetett, perverz kokaintripnek tartották de Palma gengsztereposzát. A New York Magazine írója szerint csak egy "üres, túlhúzott B-film", Leonard Maltin szerint "A sebhelyesarcú semmi újat nem mond azon kívül, hogy a bűn rossz."

1. Harcosok klubja (Fight Club, 1999)

1999. a filmtörténelem egyik legerősebb éve volt olyan remek darabokkal, mint a Mátrix, az Amerikai szépség, a Halálsoron, a Magnólia, A bennfentes, A John Malkovich-menet és a Harcosok klubja. David Fincher sokak szerint legjobb filmje Chuck Palahniuk regénye alapján készült, Brad Pitt és Edward Norton főszereplésével. A film a XX. század szinte összes fontos egzisztencialista problémájára kitér a fogyasztói társadalomba belezombult tömegembertől, az apa nélkül felnőtt férfiak elveszettségén át egészen az agresszió, mint tudatfelszabadító eszközéig. A mondanivaló azonban a videoklipszerű képi világ és könnyen azonosulható színészek miatt sokak szerint torzult, nem értették meg, hogy Tyler Durden szavait milyen kontextusban érdemes vizsgálni. A film gondolatiságára láthatóan a kortárs szakma nem volt felkészülve. Egy tehervonat erejével vág fejbe a nihilizmusával, mely sokak szerint túlzottan szájbarágós, mások szerint viszont pont ebből ered a zsenialitása. Talán Roger Ebert fogalmazta meg legjobban kétes érzéseit: "A Harcosok klubja olyan, mint egy magát filozofikus műnek álcázó hullámvasút - egy olyan élmény, melytől sokan összehányják magukat, sokan viszont alig várják, hogy újra felüljenek rá." Más írókat inkább hidegen hagyta a film, mely szerintük túl sokat képzel magáról, miközben csak egy lázadó kamasz világmegváltó gondolatai a gonosz kapitalizmusról.